- Reggelt! Éhes vagy? – énekelte vidáman.
Fáradtan lehuppantam a szokásos helyemre. A fejemet ráztam, és egy ásítás közepette válaszoltam:
- Nem, kösz.
Hosszú ideig csendben voltunk, az én fejemben pedig egyetlen idegesítő kérdés kavargott…
- Jó volt az… estéd?
Felsóhajtott, a vállai pedig elégedetten leereszkedtek, és felém fordította a széles mosolyát.
- Oh, igen! – vigyorgott csillogó szemekkel. – Csodálatos estém volt. Tom olyan… csak… olyan… nagyszerű, érted? Nem is tudom leírni. Pillangókat érzek a gyomromban!

Visszafogtam magam, hogy ne kezdjem el a szemeim forgatni, helyette pedig bólintottam, színlelt egyetértéssel. Az igazság, hogy nem is tudtam mi a szarról beszél. Hogy látott bármi nagyszerűt is abban a pasiban? Ennek ellenére továbbra is bólogattam, mintha érteném a véleményét erről a hitvány, aljas, dühítő emberről, akit már az első pillanattól kezdve le akartam lőni. Mégis, miközben ott ültem, és erről győzködtem magam, eszembe jutott, hogy a dühös arca mennyire közel volt az enyémhez – a teste gyakorlatilag teljesen hozzá simult az enyémhez előző este, és ez nem ment ki a fejemből. Össze voltam zavarodva. Ötletem sem volt, hogy miért viselkedett így, vagy hogy én miért viselkedtem így. Kicsit meg is ijedtem magamtól, amiért ilyen közel éreztem a leheletét, a bőrének illatát, és a ruháinak anyagát. Volt már ilyenben részem persze, például Cole-lal, amikor először elkezdtünk randizni; a tipikus, flörtöléssel járó apró részletek, amit a lányok megfigyelnek a fiúkon, aki tetszik nekik.

Visszafogtam a nevetésem.

Tom? Én? Hogy tetszik nekem?

Hah.

- Anna?
Felnéztem, a fejemet megrázva egy kicsit.
- Bocs… tessék?
- Istenem… - nevetett fel, a szemeit forgatva, miközben lekapcsolta a sütőt. – Sosem vagy itt. Csak azt kérdeztem mit gondolsz róla.
- Tomról?
A serpenyőt megfogta, és átrakta az asztalra az apró kezeivel, majd elkezdte kiszedni magának egy tányérra.
- Ahamm. – hümmögte válaszként. – Mármint, tudom hogy nem nagyon ismered, de érdekel, hogy mi az első benyomásod róla.
Oh, istenem, ha tudná… Ha csak a felét is tudná…
- Tudni akarod mit gondolok róla? – feleltem szárazon. – Szerintem egy bunkó. Egy igazi seggfej.
A világ legnagyobb seggfeje.
- Oh, gyerünk már. – mosolygott, és beleharapott a kajájába. – Igazából nagyon édes. Miután elmentél aludni, még kábé 2 órát itt maradt.
- Csak pár órát? – vontam fel a szemöldököm meglepetten. – Azt hittem itt fogja tölteni az éjszakát.
- Felajánlottam neki. – sóhajtott csalódottan. – De azt mondta korán kell kelnie, vagy valami. De nincs vele gondom, azt hiszem. Mármint, azt mondta fel fog hívni.
- Nagyszerű.
Egy kis ideig csendben rágta az ételt, a tányérra koncentrálva. Végül felnézett, és játékosan elmosolyodott.
- Istenem, mindjárt kigyulladok, Anna. El sem tudod képzelni.
Kinyitottam a szám, hogy valami szellemesen cinikus szöveggel válaszoljak, de a csengőhangom megszakított. Kivettem a pulcsim zsebéből, és a képernyőre néztem.

Tökéletes.

- Ki az? – kérdezte Paige két falat között, és kíváncsian nézett a mobilom felé.
Legszívesebben már vágtam volna rá, hogy „a te szexi kis édesed”, de ezt a megjegyzést inkább megtartottam magamnak, és próbáltam normális képet vágni.
- Egy barátom. – válaszoltam óvatosan, továbbra is a képernyőt nézve.
- Egy barát, he? – kérdezte Paige játékosan. – Az utóbbi időben elég sok időt töltesz ezzel a névtelen barátoddal, Anna. Miért nem mondod el az igazat – ki ő?
- Senki. – válaszoltam monoton hangon. Nem hazugság volt, tulajdonképpen. A szemeimben Tom tényleg senki volt. De tudtam, hogy ez nem lesz elég Paige-nek, ezért hát megmagyaráztam. – Csak egy srác, akivel a projektemen dolgozom.
- Ennyi?
- Ennyi.
- Oh… - sóhajtott. – Azt hittem végre találtál valaki újat.
- Ne reménykedj. – morogtam, a telefonom meg visszacsúsztattam a zsebembe. – Mindenesetre, mennem kell… mármint, dolgozni, vele.
Paige bólintott, és megette az utolsó falat tojást is.
- Tudod, hogy nagyjából mikor érsz haza?
Fáradt szemekkel bámultam a padlót, és nagyot sóhajtottam.
- Isten tudja…
És igaz is volt. Isten tudja meddig fog lefoglalni ez a seggfej.
- Imádkozz értem. – mondtam ki akaratlanul.
- Mi? – ráncolta a szemöldökét Paige.
- Semmi. – sóhajtottam.

Nem is tudom melyik volt furább: az, hogy amikor megérkeztem Tom hozzám sem szólt, vagy az, hogy a szokásos törölköző helyett most tényleg volt rajta ruha. Beléptem a lakásba, még csak egy hellót sem motyogtam, helyette pedig ügyetlenül, csendben ácsorogtam, várva, hogy ő szólaljon meg; elvégre is, az ő feladatait kellett teljesítenem, nem?

Éppen dohányzott, és a kanapén ülve valami magazint lapozgatott az ujjaival. Nem tudtam elvenni a kezemet azokról az ujjakról – azóta a fejembe égtek, amióta tegnap úgy hozzáértek a karomhoz.

Felejtsd el.

A csikket elnyomta egy hamutartóba, ami mellette volt, majd felém nézett.

- A mosogató tele van koszos edényekkel. – mondta laposan.

Egy szót sem mondott ezután, nyilván azért, mert ennyiből már tudtam is, hogy az lesz a feladatom, hogy elmossam őket. Bólintottam, és odamentem a mosogatóhoz, hogy megnézzem milyenek is azok az edények. Elég undorítóak voltak, felismerhetetlen kajamaradékokkal mindenfelé, majdnem fel is nevettem. De amikor megpillantottam a mosogatógépet, megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

De ebben a pillanatban már hallottam is a hangját:
- Összetört.

Élesen felé néztem, várva azt a szörnyű vigyort az arcán, de még mindig azt az újságot nézte. Visszafordultam hát a mosogatóhoz, és elszörnyedtem, hogy kézzel kell elmosnom ezt a rengeteg edényt. De nagyot nyeltem, és összeszorított fogakkal nekiálltam végül. A szivacsra öntöttem egy kis mosószert, és megindítottam a forró vizet.

- Nem is harcolsz ez ellen?

Felugrottam, és elfordítottam a fejem. Tom a konyhapultnak támaszkodott, közönyös, üres tekintettel. Ismét ugyanazt a remegést éreztem a gyomromban, amit előző este is, és a szívem is gyorsabban kezdett verni. De mint mindig, most is csak annyit tettem, hogy nem figyeltem erre, és visszafordultam a kezemben lévő szivacshoz.

- Eddig sem vezetett sehova. – feleltem halkan, és felkaptam az egyik edényt, ami a halom legtetején volt. – Emellett pedig, nincs más választásom.

A szoba egy pillanatra ismét csendbe borult. Csak azt lehetett hallani, ahogy folyik a víz, én pedig a tányérról valami maradékot vakarok éppen le.

- Mondott valamit? – kérdezte a hosszú szünet után. Valami felismerhetetlenül beteg érzés uralkodott el a gyomromban. Mély levegőt vettem.
- Miről?
- Rólam. A tegnap éjszakáról.

Egy poharat vettem a kezembe, aminek a belsejében rózsaszín folyadék ülepedett le. Valószínűleg ez volt az epres Nesquik. Legszívesebben behúztam volna egyet magamnak, amiért tudtam – hogy megjegyeztem milyen kajákat szeret. A tiszta poharat félretettem.

- Miért számít?
- Mert tudni akarom.
- Igen, mondott.
Újabb hosszú szünet.
- Mit mondott?

Megfordultam, nagyot sóhajtottam, és ránéztem. A szemeimbe nézett, ismét, amit az utóbbi időben elég sokszor csinált, és ez kicsit elbátortalanított.
- Azt mondta maradtál még pár órát, aztán elmentél.
Úgy döntöttem inkább kihagyom azokat a részleteket, hogy szerinte milyen édes, és hogy annyira szexi, hogy majd kigyullad. Majdnem elhánytam magam a gondolattól.
A sötét szemöldöke, ami kivételesen nem volt se kendő, se sapka alá rejtve, meglepetten emelkedtek fel.
- Nem mondta, hogy lefeküdtünk?
Lassan pislogtam, és őt bámultam. Szörnyű érzés lett rajtam úrrá. Lefeküdtek, Paige pedig hazudott nekem? Oh, istenem, a gondolat róluk, róla, az én… Elhessegettem a gondolatot, és nagyot nyeltem, ami fájdalmas volt, ugyanis a torkom teljesen száraz volt.
- Ti… lefeküdtetek?
Nem bírtam semmit kiolvasni a szemeiből. Általában láttam benne az undort, dühöt, idegességet, satöbbi, satöbbi – de ezúttal nem tudtam megfejteni, hogy vajon mi járhat a fejében.
- Nem. – mondta végül. – Haza kellett jönnöm
Ez mi az istenért nyugtatott meg? Felhorkantam, és visszafordultam a az edényekhez, a fejemet rázva. Remegő kézzel nyúltam a következő tálhoz.
- És erről gondoltam azt, hogy csak kifogás volt.
- Kérlek, akartam volna. – mondta. – De ma korán reggel elintéznivalóm volt az öcsémmel.

Miután ezt mondta, csendben maradtam. Nem akartam az öccséről beszélni, mert ez felidézte a körömlakkos incidenst, és a még annál is rosszabb történteket tegnap estéről.

- Én… én nagyon közel állok hozzá. – mondta lassan, megtörve a csöndet. A hangja jóval lágyabb volt. Mint előző este. – Ezt akartam tegnap elmondani neked, még mielőtt hülye kurvává váltál volna.
A tálamat bámultam, még erősebben sikálva a felületét.
- Hát, elnézést, hogy dühös voltam. – ugrottam rosszindulatúan. – Végülis tényleg mindennapos hogy szánalmas emberi lénynek nevezzenek.
- Dühös voltam. – válaszolta laposan. – Neked sem kellett volna azt mondanod tegnap.
- Nekem minden okom megvolt, hogy azt mondjam. – feleltem hűvösen, arrébb rakva a tálat, és egy újabbat fogtam meg.
- Nézd. – sóhajtott fel hangosan. – Nagyon érzékeny vagyok vele kapcsolatban, mindig védem. Ő a legjobb barátom. Te pedig az egyik cuccát basztattad, és én… basszus, nem tudom, egyszerűen csak nem tetszett.
- Nem tetszett. – ismételtem cinikusan, és ismét felé fordultam. – Tényleg? Meg nem mondtam volna.
Lenézően arrébb fordította a fejét, a tekintete pedig elsötétült.
- Ne legyél ilyen kibaszott nehéz eset. – mondta dühösen. – Most épp civilizáltan próbálok veled beszélni.
- Nincs szükségem arra, hogy civilizáltan beszélj velem. – vágtam rá egyből, idegesen. – Arra van szükségem, hogy végre leszállj rólam. Mindketten utáljuk egymást, és szerintem az lenne a legjobb, ha elállnánk egymás útjából.

Csendben maradt, a szemeit pedig fel-le jártatta rajtam, hogy megpróbáljon olvasni bennem. Oh, igen, végre sikerült eljuttatnom az információt az agyába... Némi büszkeséget éreztem magamban, és kicsit el is mosolyodtam, miközben visszafordultam, hogy folytassam a feladatom.

- Rosszul csinálod.

Megfordultam, hogy válaszoljak a száraz kijelentésére, de nem volt időm, ugyanis a következő pillanatban már ott is állt mellettem. Felvontam a szemöldököm, és megálltam a mosogatásban.
- Parancsolsz?
Odanyúlt az egyik tányérhoz, amit épp most mostam el.
- Látod ezt? Ez nem tiszta.
- Te hülye vagy. – ráztam a fejem, a fehér porcelánt bámulva. – Teljesen hibátlan.
- Nem az, még mindig van valami szar a sarkában.
Észrevettem, hogy az a puhaság, ami az előbb megvolt a hangjában, ismét eltűnt, és azon gondolkoztam, hogy vajon azért történt-e, mert megmondtam, hogy maradjon távol tőlem. És hogy utálom. De hát ezt amúgy is tudta.
- És az ami a kezedben van? – mutatott arra a tányérra, amit épp tartottam. – Még csak nem is jól mosod. Meglepetten bámultam a tányért majd a szivacsot.
- Mi a szarról beszélsz? Nem mosom jól?
- Azt gondolnád, hogy elmosni pár edényt egyszerű feladat. – mondta rosszindulatúan, az arcán pedig színtiszta méreg terjedt el. – De még ezt sem tudod jól megcsinálni.
- Menj a picsába. – ráztam a fejem dühösen, majd folytattam a tál mosogatását a szivaccsal. – A mocskos edényeidet mosogatom rinyálás nélkül. Legyél hálás.
Nem válaszolt, hanem előrenyúlt, és megragadta a kezemben lévő tányér szélét.
- Add ide! Megmutatom hogy kell.
- Nem! – csattantam egyből, és erősebben fogtam az edényt. – Nem fogsz megalázni. Bocs, de nem.
Kihívó szemekkel nézett az enyémbe, és megrántotta a tálat.
- Add ide. – ismételte lassan.
Összeszűkültek a szemeim.
- Nem.
Ekkor ismét megrántotta, engem pedig arrébb lökött, ezzel pedig hatalmas meglepettség söpört végig rajtam. Visszaléptem, és egyfajta elcseszett huzavona alakült ki köztünk. Mindketten keményen néztünk egymás szemébe.
- Engedd el. – préselte ki a szavakat a fogai között, egyre agresszívabban húzva a tányért, de nem voltam hajlandó ilyen könnyen feladni.
- Felejtsd el. – mondtam, kockáztatva, hogy amíg beszélek, addig is kevesebb energiát fordítok a tányér szorítására.
- Rendben. – kiáltott fel, és elengedte a tányért. – A tiéd.
Az edény egy másodperc múlva már a földön volt, hatalmas csattanással, és darabokra tört. A hangja visszhangzott a csendben, és lassan mindkettőnk tekintete a földre vándorolt, ahol a darabok elterültek.
- Eltörted a tányérom. – morogta, és lassan rám nézett. – Eltörted a kibaszott tányérom.
- Viccelsz? – nevettem fel hangosan. – Te engedted el!
- Szedd fel. – követelte. – Szedd fel, és minden darabot takaríts össze.
- Viccelsz? – pislogtam rá nagyokat. – Ez a te hibád.
- Szedd fel! – utasított, veszélyesen jeges hangon, ijesztően sötét tekintettel. De nem fogom, nem engedem, hogy ilyen könnyen legyőzzön. Előreléptem, bátran a szemébe nézve.
- Különben? – sziszegtem. – Ismét odanyomsz egy falhoz?

A szemei elkerekedtek. Döbbenet és méreg ült ki az arckifejezésére, de csak egy pillanatom volt ezt tanulmányozni, mert egyből megindult előre, keményen félrelökve, én pedig megfordultam, és elvesztettem az egyensúlyom, aztán a pult sarkát láttam csak. Fájdalmat éreztem a fejemben, aztán semmire nem emlékeztem.

Biztosan elvesztettem az eszméletem. Amikor ismét magamhoz tértem, bizonytalanul pislogtam, és az elmosódott alakját láttam, ahogy a plafon irányából felém hajol. Felnyögtem a fájdalomtól, amit a fejemben éreztem, és kisugárzott a nyakamra és a hátam felső részére is. Lassan pislogtam továbbra is, és megpillantottam az arcát. Lassan, egyre tisztábban láttam, és kicsit össze is zavarodtam.

- Tom? – szólaltam meg, illetve inkább csak nyöszörögtem.

Egyre tisztábban láttam. – a haját, az arcát, a szemeit. Kicsit felemeltem a fejem, hunyorogtam, és még jobban összezavarodtam. Ismét a nevét nyöszörögtem, de alig jött ki hang a torkomon, a fejem pedig visszaesett a padlóra.

Összevont szemöldökkel bámultam az arcát, és az előre lógó hajtincseit. Olyan… másnak tűntek, vagy valami. Aztán a szemébe néztem, azokba az ismerős barna szemekbe, amik ugyanazok voltak, most valamiért mégsem tűntek annyira ismerősnek. Lassan kinyitottam a szám, és gondolkozás nélkül feltettem a kérdést:

- Miért vagy kisminkelve?